Mindnyájan ismerjük őt, méghozzá nagyon régről. Sok nevet használt, de az évszázadok, évezredek alatt még többet aggattak rá a különböző népcsoportok, kultúrák, vallások… Ki Fényhozónak, ki a Sötétség Urának tartja. Bizonyos emberek imádják, mások rettegnek tőle, egy azonban biztos: sokan a lelküket is eladnák, hogy interjút készíthessenek vele.

 – Rómában, a Szent Péter Bazilikában ülünk. Felettünk gyönyörű freskók, a fény egészen sejtelmesen áramlik be az ablakokon. Miért ezt a helyet választotta a beszélgetésünkhöz?

– Szeretek itt ücsörögni. Nyugodt hely.

– Ezek szerint gyakran jár ide?

– Igen, mondhatjuk, hogy gyakran.

– Ez mit jelent?

– Amióta áll az épület, én visszatérő látogatója vagyok. Többször is sugalmaztam innen dolgokat, és igazán mókásnak találtam, hogy az emberek – egyházi méltóságokról van szó – azt hitték, az Úr szólt hozzájuk.

– Konkrétan?

– Tengernyi esetről beszélek, ezek felsorolásához száz interjú sem lenne elég. A legjobbak közé viszont mindenképpen azok tartoznak, amikor bizonyos hívőkről, filozófusokról vagy tudósokról elhitettem, hogy eretnekek, és hogy mindenképp meg kell őket gyilkolni. Ezek a varázslónak öltözött szerencsétlenek pedig minden esetben szentül meg voltak róla győződve, hogy amikor valakit a legkülönbözőbb kegyetlenségekkel gyötörnek halálra vagy égetnek el a máglyán, azt Isten akaratából teszik. Ha tudnék sírni, patakzott volna a könnyem a kacagástól.

– Miért sugalmazott ilyen dolgokat?

– Nézze, ennek mindig is két egyszerű oka volt. Az egyik, hogy gyakoroljam a hatalmam, hiszen tudja, ha valamiben jók vagyunk, akkor állandó edzésben kell lennünk. A súlyemelőnek állandóan ügyelnie kell az izmaira, az úszónak folyamatos úszásra van szüksége, az írónak pedig állandóan írnia kell. Nekem a sugalmazás jutott. Féltem, ha nem gyakorolnék bizonyos időközönként, elkopna az erőm.

– És a másik ok?

– Az még egyszerűbb: kellett a lelkük.

– A hívők, filozófusok és tudósok lelke?

– Dehogyis, ők a mennybe kerültek. A papoké kellett. Csak nem gondolja, hogy az Úr beenged ilyeneket az országába! Gondoljon csak bele: ha ön ízzé-porrá zúzná egy ártatlan ember csontjait, kitépkedné vagy megsütné az eleven húsát, belét ontaná, az ízületeit szaggatná és végül nyílt lángon halálra sütné, bekerülne a mennybe?

– Na jó, de ha ön nem sugalmazta volna nekik ezeket a szörnyű dolgokat, bizonyára nem teszik meg…

– Bizonyára. Pia fraus.[1] (nevet)

– Most majdnem megkérdeztem, hogy miképp számol el a lelkével, de aztán rájöttem, hogy ön a Sátán.

– Nézze, én üzletember vagyok. Régiségkereskedő, ha úgy tetszik. Valahogy meg kell töltenem a poklot. Mondok egy példát: ön egy gyár büszke tulajdonosa. Menne is a bolt, de nincs elég munkaerő a termeléshez. Mit tenne ilyen esetben?

– További munkásokat vennék fel.

– Pontosan erről van szó.

– Na de…

– De hoc satis![2]

– Mi volt a legnagyobb és a kedvenc sugallata?

– Na, most megfogott. (rövid szünet) Kettőt tudok mondani, mindkettő egyformán nagyszabású és egyformán kedves nekem.

– Melyek lennének azok?

– A keresztes hadjáratok és a Szent Inkvizíció. A legröhejesebb pedig a cölibátus. Pedig amikor azt kitaláltam, csak poénnak szántam, és szinte biztos voltam benne, hogy ezt már nem fogják bevezetni.

– Feltűnt, hogy eddig még csak keresztény vonatkozásban beszélt…

– Ó, hát természetesen ott voltam én minden kultúrában, de a kereszténység megkörnyékezése a legfiatalabb hobbim a világvallások közül, és mint mindenki, én is a legújabb dolgaimról szeretek a legtöbbet beszélni. Az elmúlt másfél-kétezer évben ez tudott a legjobban lekötni, de voltak mellékprojektjeim.

– Milyen mellékprojektek?

– Mondjuk a mormonok, Jehova tanúi meg a kisebb öngyilkos szekták. De ezek nem jelentettek olyan nagy szórakozást, mert hát én találtam ki mindet.

– Azt hiszem, kitalálja a következő kérdésemet…

– Szcientológia?

– Igen.

– Ahhoz semmi közöm. Azt egy agyalágyult találta ki, a többiek meg követik.

– Tehát, ha jól veszem ki a szavaiból, akkor azok a vallások szórakoztatják leginkább, amiket nem ön talált ki, de amelyeknek manipulálni tudja a vezetőit.

– Telitalálat! Sokkal izgalmasabb az öreg munkájába belepiszkálni és alapjaiban forgatni fel, mint eleve kárhozatra ítélt közösségeket létrehozni.

– Az „öreg”?

– Ne játssza meg magát, jól tudja, kiről beszélek. Melyik nevét használjam a sok közül?

– Ha már itt tartunk: melyik a kedvenc megnevezése azok közül, amelyeket az idők során magára aggattak?

– Ez könnyű: Lupus in fabula.[3]

– Ezt még nem nagyon hallottam ebben a vonatkozásban.

– Épp emiatt vált a kedvencemmé.

– Az Ördögről azt gondolnánk, bármire képes, ha akarja. Akad esetleg olyasmi, amivel régóta próbálkozik, de nem nagyon megy?

– Nem fogja elhinni, de egy csomó minden. Ami a legjobban bosszant, hogy nem tudok ihletni.

– Ihletni? Hiszen az előbb még arról beszélt, miket sugalmazott bizonyos embereknek.

– Igen, de az egy egészen más dolog. Mára már gyerekjáték nekem az olyasmi, hogy valakit ölésre vagy egyéb bűnök elkövetésére sarkalljak. Az ihletés azonban nem megy. Akivel eddig megpróbálkoztam, valahogy nem volt képes maradandót alkotni.

– Úgy sejtem, itt többek között Dan Brownról beszélünk…

– Most szórakozik? Brown könyvei a legmenőbb ponyvák, a legtöbbjük mellesleg arról szól, hogyan lehetne még erősebben, még tisztábban élni hívőként. Azoknak például az ellenkritikáit ihlettem. Mindet! Na és emlékszik akár egyre is?

– Felsorolna néhány olyan művet, amit ön ihletett?

– Örömmel. Ilyen például az új Robin Hood film… Mi baja van?

– Semmi. Folytassa, kérem!

– A közelmúltban ilyen volt a Superman visszatér… Mondja, mi a gond?

– Nincs gond.

– Aztán olyan is volt, hogy nem csak egy-egy művet, de egy alkotó teljes életművét megpróbáltam befolyásolni. Ilyenkor a helyzet még katasztrofálisabb lett.

– Konkrétan kiről beszélünk?

– Uwe Bollról… HOGY MERÉSZELSZ KINEVETNI, HALANDÓ?!

– Csak a köhögőroham… Az unokatestvérem múltkori esete jutott az eszembe…

– Szerencséd van. Ha nem itt lennénk és nem most, már rég a püspök disznajává változtattalak volna.

 – A püspök disznajává? Azt hittem, minimum porrá és hamuvá…

– A püspök disznaja moslékot zabál, a saját ganéjában fekszik, télen pedig levágják. Most már visszatérhetünk az interjúhoz?

– Természetesen. (A jegyzeteim közt lapozok, zavartan és rettegve, amiért kinevettem. Hamarosan visszanyerem a nyugalmam, és folytatom a kérdezést.) Térjünk rá a kedvenceire!

– Ez valami vicc? Tisztában van vele, hogy hány éves vagyok?

– Beszéljünk akkor a legújabb és legnagyobb kedvenceiről.

– Az olvasókat miért érdekli az ilyesmi? Majd ha lezuhannak a pokolba, ezekkel próbálnak nekem kedveskedni?

– Talán. Mindazonáltal, az olvasókat minden érdekli.

– Rendben. Kérdezzen, én majd igyekszem a lehető legpontosabban válaszolni.

– Ha már a filmekkel kezdtük, maradjunk is a filmeknél. Melyik a kedvence?

– Talán A Keresztapa, de csak az első két rész. A harmadik is fantasztikus lenne – főleg az egyházi szál miatt –, de azt szinte élvezhetetlenné teszi Sofia Coppola iszonyatos játéka.

– Csak nem ön ihlette azt is?

– Díjazom a gúnyt a szavaiban, de nem: ebben az esetben Francis Ford Coppola volt túlontúl mohó és elnéző. Amit még nagyon szeretek, az Az ördög ügyvédje.

– Most, hogy nézem, kicsit mintha hasonlítana is Pacinóra.

– De az előbb még nem hasonlítottam, ugye?

– Nem vettem észre…

– Na és most?

– Most megint nem.

– Na látja. Én úgy nézek ki, ahogy akarok. Nincs szarvam, se patám, se villás farkam, de egész jól utánzom bármelyik embert. Lapozzunk!

– Könyv?

– Rengeteg! Jelenlegi kedvencem Arturo Pérez-Revertétől A Dumas-klub, amit ugyan Isten ihletett, többek között mégis rólam és a hatalmamról szól. Ellenpéldának felhoznám Jacques Cazotte A szerelmes ördög c. kisregényét, melyet én ihlettem, és olyan is lett. Szeretek azon viccelődni, hogy Cazotte fejét azért vágták le 1792-ben, mert húsz évvel korábban kiadott irománya annyira gyatra volt.

– Zene?

– Rock n’ roll! (nevet)

– Komolyan kérdeztem…

– Szeretem a klasszikusokat, főleg az orgonára és hegedűre írt dallamokat. Két nagy kedvencem Mozart és Vivaldi. A huszadik századi zenék közül pedig valóban a rock n’ roll a kedvencem, és bár a Sátán zenéjének is definiálták egykor, itt és most el kell keserítenem mindenkit, hiszen azt is az Úr találta ki. Én csak félrevezettem néhány zenészt, sugalmaztam nekik ezt-azt, utána a jámbor hitgyülekezeteknek is suttogtam valami egészen mást, végül pedig hátradőltem, és élveztem a műsort.

– Akkor azért mégis kivette a részét a rock n’ roll történelméből…

– Egy szóval sem mondtam, hogy nem. Ez is olyan dolog, mint az egyház: nem én teremtettem, de néha sikerült nagyon alaposan belepiszkálnom. Ott van például a Rolling Stones, de a legbüszkébb mégis Robert Johnsonra vagyok. Ha ő azon a bizonyos napon nem sétál át azon a bizonyos mezőn, ma egészen máshogy festene a zeneipar és a showbiznisz.

– Ez elég komolyan hangzik.

– Komoly is, nekem elhiheti.

– Milyen viszony fűzi az emberekhez?

– Szeretek velük játszani. Izgalmas. Szeretem őket elindítani egy úton, és hagyni, hogy maguk teljesítsék be a balsorsukat. Nem szeretek direkt intézkedni, inkább csak ösztönzöm őket bizonyos dolgokra. Tudja, olyan ez, mint a golf. A golfban az okoz örömet, ha a labda belemegy a lyukba. Mégsem visszük oda és tesszük bele kézzel: csak megütjük, vagy épp megpöccintjük, és élvezettel nézzük, ahogy célba ér.

– A golfban nem minden labda ér célba…

– Fején találta a szöget.

– Szóval akkor nem minden embert sikerül tévútra vinnie, igaz?

– Ez sajnos így van.

– Milyen az aránya a sikeres és sikertelen suttogásoknak?

– Annyit mondok, hogy nagyon jó golfjátékos vagyok. Ugyanakkor a másik oldalon is munkálkodnak bizonyos erők, és bár általában véve büszke vagyok, azt kell mondanom, bármilyen mocsokfészekké is sikerült gyúrnom ezt a világot, egyelőre még mindig én vagyok hátrányban.

– Rengeteg kérdésem lenne még, de muszáj beleférnünk egy bizonyos terjedelembe. Nehéz válogatnom, és most már mindenképp rá kell térnem az olvasók által beküldött kérdésekre. A szerkesztőségben kiválasztottunk ezek közül ötöt.

– Csak tessék!

– Rögtön az első az volna, hogy vajon ön idézte-e elő a második világháborút, a Harmadik Birodalmat és a holokausztot…

– Már megint ez a téma! Miért mindig ezt kérdezik? Nem elég egyértelmű? Nem túl unalmas? Miért nem kérdezik azt, hogy én idéztem-e elő a negyedik keresztes hadjáratot, amelyben a keresztesek el sem jutottak a Szentföldre, elkezdték egymást gyilkolni, és több évig mészároltak meg pusztítottak önnön maguk közt, mint ameddig a második világháború tartott? Az emberiség ellen elkövetett bűnök listáján élvonalban lenne a második világháborúval. Na és a holokauszt… Melyikről beszélünk a sok közül?

– Szerintem tudja, melyikről…

– Engem csupán az háborít fel, hogy az emberek még mindig nem ismerik eléggé a munkásságomat. Gondolom, egyetlen kérdés sem szól a szocializmusról, ami jóval több áldozatot követelt, mint a teljes második világháború… Hagyjuk is! Mi a következő kérdés?

– Ön irtotta ki az indiánokat?

– Nem, de én küldtem oda azokat, akik kiirtották őket.

– Ön a felelős a hurrikánokért, földrengésekért és egyéb természeti katasztrófákért?

– Melyik őrült tette fel ezt a kérdést? Sem Isten, sem jómagam nem felelünk ilyesmikért. Az illetőnek azt üzenem, sürgősen tegye le a Bibliát, és vegyen kézbe egy természetrajzzal foglalkozó könyvet!

– Irányítása alatt tartja a keresztény egyházat?

– Mindig is próbálkoztam vele, de nem mondhatnám, hogy igen. Az egyházi szolgálatban élő emberek túlnyomó többsége sajnos valóban hithű katolikus és tiszta erkölcsű ember, de mivel ügyes vagyok, mindig tudom, hogy kiknek kell a fülébe suttognom. Általában magas körökből válogatok. A legújabb vallást azonban, ami nem más, mint a tömegmédia, például én tartom a kezemben.

– Mennyi időt tölt a pokolban?

– Egyre kevesebbet. (kacag)

– Köszönöm az interjút!

– Köszönöm a lelkedet!

(Forrás: www.biroszabolcs.eu)

[1] Kegyes csalás (latin)

[2] Ebből elég! (latin)

[3] Farkas a mesében. (latin)