Mikola Anikó: Történelem a tűzhelyen (Mikola Anikó riportsorozata 1975–76-ból, amely a Nő c. hetilap hasábjain látott napvilágot).
Válogatta és összeállította: H. Mészáros Erzsébet. M. Nagy László archív fotóival. (Fűzve, 148×210 mm, 72 oldal, ára: 7.- €)

„Nem arra vállalkoztam, hogy pontos szociográfiai felmérést végezzek az ország magyarlakta területén. Ez szakember dolga lenne. Inkább élménybeszámolónak szánom ezt a sorozatot. Egy-egy tájegység jellegzetes ételeiről, főzési, sütési szokásairól beszélgettem a nagymamákkal és a dédmamákkal. E beszélgetések élményét szeretném megosztani az olvasókkal. És amennyire csak írásban lehetséges, visszaadni a tájszólásukat is. Azt a kincset, amely szintén tűnőfélben van.”
„Miközben az ételhagyományokat térképeztem, sokat gondolkoztam a tapasztaltakon, és újra csak azt mondom, és nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy ezek az értékeink úgy csorognak ki a kezünk közül, mint a nyitott tenyérből a víz… Mindenütt meg kellene őrizni legalább mutatóba valamit abból, ami helyi, ami jellegzetes, hogy az utókor emlékezhessen és emlékeztethessen.” (Mikola Anikó)
„Ezért a gyűjtésért Mikola Anikóé az érdem, de köszönet jár érte Gágyor Péternek is. (…) Nem Anikón múlott, hogy több helyszínre nem juthatott el. Amit összegyűjtött, így is ajándék. Ahogyan nyelvünk zenéjét, az egymásba fűzött szavak ritmusát ízlelgeti, s papírra veti, ott van benne az áhítat, amellyel az emberi lélek nagyságában, szépségében gyönyörködött. Olvassuk olyan szeretettel, ahogyan ő átnyújtotta nekünk.” (H. Mészáros Erzsébet)


Utószó

„Nincsenek véletlenek. A sorsokat meghatározó, a mesebeli útválasztást eldöntő események szorítását mindenki jelleme, embersége, értékrendje szerint éli meg. Mikola Anikó azokban az években keresett befogadó munkatársi közösséget a Nő szerkesztőségében, amikor ott is, mint az ország egész társadalmában, a legsúlyosabb politikai összecsapások, változások zajlottak, s a máról holnapra létezés bizonytalanságát élte évekig a magyar családok, asszonyok hetilapja. (Ezt a lapot a Szlovák Nőszövetség adta ki, szigorúan felügyelve, hogy nacionalista »túlkapások«, »felhangok« ne kerüljenek bele.) Az ún. »konszolidáció« időszaka volt ez, amikor számos hazai magyar író is a »feketelistán« szerepelt, hatvannyolcas magatartásáért, állásfoglalásáért szilenciumra ítéltetett.

A magyar hetilapok összevonását még csak felfüggesztették, de nem vonták vissza. A megmaradás, a »bizonyítás« érdekében az éppen időszerű politikumból kellett a legtöbbet publikálni, s ennek a mércéjével mérettetett meg a többi írás is, hogy nem érdemtelenül pazarolják-e a lap hetenkénti kiadására a papírt, a nyomdaköltségeket. Több mint harmincnégy év távlatából nézve, szinte hihetetlen, hogy minden időszerű demagóg felhang nélkül közlésre kerülhetett ez a sorozat, a Történelem a tűzhelyen. Az anyaggyűjtés ehhez, egyáltalán nem volt egyszerű, az »építő« riportokhoz igényelhető kiadói szolgálati kocsi, a riportert kísérő fényképész itt szinte szóba sem jöhetett. Esetleg további munkatárs nevére, más úti célt megjelölve (a jóváhagyást a kiadó igazgatója adhatta meg) juthatott el szolgálati kocsin néha-néha a kiválasztott helyszínre a gyűjtő. Akkor még, ebben a kiadóban, saját kocsi használata szóba sem jöhetett, meg Mikola Anikónak nem is volt saját kocsija…

Mintha nem dúlna ez az idegeket emésztő küzdelem, nem gyötörne mindenkit a minden napunkat átjáró félelem, vajon mit találnak megint, melyik sorba, szóba, címbe kötnek bele, s mi lesz a következménye, Anikó úgy járta autóbuszon, vonattal az országot, s gyűjtötte, írta, amíg ideje, ereje volt, magnó vagy fényképész nélkül, amire rátalált.

Ezért a gyűjtésért Mikola Anikóé az érdem, de köszönet jár érte Gágyor Péternek is. Ő volt az, aki az akkor még a kecsua indiánokért lelkesedő Mikola Anikót egyszerűen legorombította, mondván, sokkal közelebb is lenne mit csodálni, feltárni, ha venné a fáradságot, hogy a saját hagyományainkat közelebbről megismerje. És Anikó, aki szó nélkül hallgatta a péteri dörgedelmeket, ha nem is akkor rögtön, de amint módja lett rá, néhány hónap múlva elindult, hogy bekopogtasson a legöregebb falusi házakba, s élőben hallgassa, amit elmesélnek neki. És összegyűjtött mindent, amit az akkori körülmények között tudott. Hogy Mohiba is elment, az talán megérzés volt, hiszen nincsen már Mohi. Hogy mit jelentett a számunkra, azt az ott gyűjtöttek is szemléltetik.

Nem Anikón múlott, hogy több helyszínre nem juthatott el. Ez is ajándék. Ahogyan nyelvünk zenéjét, az egymásba fűzött szavak ritmusát ízlelgeti, s papírra veti, ott van benne az áhítat, amellyel az emberi lélek nagyságában, szépségében gyönyörködött. Olvassuk olyan szeretettel, ahogyan ő átnyújtotta nekünk.”


H. Mészáros Erzsébet
Pozsony, 2010